Szerkesztő:HA2MN
QTH: Budapest 10 (BP), locator: JN97NG, kontak: ha2mn[at]freemail.hu, pages: HA2MN
Tizenkét éves koromban kezdtem el rádiótechnikával foglalkozni. Ennek a lépésnek praktikus okai voltak. Szerettem a Kossuth rádióban sugárzott későesti rádiójátékokat hallgatni, de a családi 3+1-es (Velence) rádió este 8 óra után már nem szólhatott.
Egy osztálytársam előadott valami zavaros történetet, arról hogy valamiféle kristályból, tekercsből, forgókondenzátor nevű micsodából, meg az Ecserin vásárolható fülhallgatóból össze lehet állítani egy rádiót.
- Hoppá, ez kell nekem! – gondoltam, s elkezdtem szakirodalom után kutatni. Megvásároltam a Rádiótechnikát, az Ezermestert, s több más, akkor bőségesen rendelkezésre álló rádiós szakkönyvet, Némi elméleti felkészülés után sikerült beszerezni a galenit kristályt, a bakelitforgót, a fülhallgatót és megtekertem a tekercset az akkor könnyen és gyorsan hozzáférhető Vim-es dobozra (karton henger volt).
A rádió működött, noha számos probléma adódott, mert egy belvárosi házban nem volt lehetőség rendes antennát építeni, az áramkörben a forrasztást a drótok összetekerése pótolta és a galenit kristály felületén állandóan keresni kellett az optimális vétel helyét. De szólt!
A problémák további fejlesztésekre sarkalltak, s lassan került dióda is (DS60 – ha ez valakinek mond ma valamit), szerszámok, páka, ón, gyanta. Időközben folytak a kísérletek penge-grafit, krumpli, és más detektorokkal, de végül a dióda győzött.
Mivel a jó antenna hiánya miatt elégtelennek bizonyult a hangerő, a telepes csövek kerültek az érdeklődés középpontjába. Ezekkel viszont az volt a baj, hogy nagy méretű fűtő és anódtelepeket kellett hozzájuk vásárolni, nem olcsón, s a csövek sem fillérekbe kerültek. A cső kinyírására viszont elegendő volt kísérletezés közben véletlenül az anódtelep vezetékét a fűtőszálhoz érinteni. Szóval továbbra is voltak gondok – csak más dimenzióban.
A hatvanas évek legelején jártunk.
Nem sokkal később újabb gondot jelentett, hogy a hetedik osztályban még nem tanították a gyökvonást, így a rezgőkörök tervezését valahogy meg kellett oldani. Végül is annyit tudtam, hogy azt a számot keressük, amelyet önmagával megszorozva adja azt a számot, amelynek a négyzetgyöke két azonos szám szorzata. Ma úgy mondanánk, hogy ezt a számot iterációs módszerrel határoztam meg, addig szorozgattam számokat, amíg egészen közeli eredmény nem kaptam. A műveleteket természetesen papíron végeztem.
Az élet úgy hozta, hogy erősáramú technikumban folytattam tanulmányaimat, s ez igen kemény időszak volt az életemben, mert a jó öreg iskolánk a Kandó versenytársa volt, s hírneve alig maradt el attól.
A technikumba már úgy kerültem, hogy kialakult hivatástudatom volt, elkötelezetten az elektromosság és a gyengeáram (akkor még úgy mondták) tekintetében, s az elektromosság alapfogalmaival már mélyebben tisztában voltam, mint bárki más az első évfolyamból. Mindezt köszönhetem annak, hogy elkezdett érdekelni a rádió, s az elméleti alapokat is kénytelen voltam megismerni, mert a saját utamat akartam járni, s nem utánépítésekkel foglalkozni.
Időközben megjelent a tranzisztor (P13, de a csúcs a P15 volt, s ha jól emlékszem 3 MHz-es tranzitfrekvenciával). Az eredeti probléma megoldódott egy 3V-os rúdelemmel meg 2 tranzisztorral (Kossuth+Petőfi, este néhány külföldi adó). Nem volt olcsó mulatság, mert az P13-at 43 Forint 30 fillérért árulták, s igen törékenyek voltak a lábai. Sajnos ilyen baleset ért az első darabbal, ma is megvan szegény. Mondhatom, hogy az óta sem szeretem a tranzisztorokat, de ennek komoly műszaki indoklását tudom ma már prezentálni.
A kor hozta magával, hogy a tranzisztor a praktikussága miatt széles körben elterjedt, de az elektroncsöves rádiók szubjektíven megítélt jó tulajdonságait soha nem sikerült elérni. Amikor megalkották az első tranzisztort 1947-ben, senki nem gondolta, hogy egy, a világot alapvetően átalakító eszközt fejlesztettek ki – a digitális technológia alapelemét.
A technikumi évek alatt elkezdtem tekergetni a 3+1-es vevőt, s felfedeztem különböző amatőr adásokat. Ahol halászsávos vevőre leltem – az otthoni nem ilyen volt – meg lehetett hallgatni a 80 m-es sávon zajló AM üzemmódú amatőr forgalmat. Igen ám, csakhogy a távírósok sokkal jobban „kopogtak”, s útban volt már az SSB terjedése is. Nosza építsünk BFO-t, s mivel a műsorvevő készülékek rettenetesen gyenge tükörszelektivitással rendelkeztek, belefogtam a csöves konverterek építésébe. Egyre többet tanultam a rádióamatőr forgalomról, érdeklődésem két irányba változott.
A rádióamatőrök az angol nyelvet használják, s elkezdtem angolul tanulni. Az akkor kötelező orosszal amúgy is csak állandó bajom volt. Ma már viszont bánom, hogy az orosz nyelvtudás elveszett a homályban, hiszen jó hasznát lehetne venni ma is. A másik dolog az az elhatározásom volt, hogy rádióamatőr akarok lenni.
Amikor leérettségiztem, füstölgött a logarléc a kezemben, komoly ismeretekkel rendelkeztem az elektrotechnika tudományából, hozzátanultam a rövidhullámú rádiótechnikát, s vevőkonverterek fejlesztésével foglalkoztam. Angol nyelvismeretem is döcögött előre, s a Q kódokat, rövidítéseket fejből fújtam, de a távíróval sehogy nem sikerült boldogulni.
Ezek voltak a rádióamatőrré válás előzményei.
