Szerkesztő:HA2MN

QTH: Budapest 10 (BP), locator: JN97NG

Tizenkét éves koromban kezdtem el rádiótechnikával foglalkozni. Ennek a lépésnek praktikus okai voltak. Szerettem a Kossuth rádióban sugárzott későesti rádiójátékokat hallgatni, de a családi 3+1-es (Velence) rádió este 8 óra után már nem szólhatott.

Egy osztálytársam előadott valami zavaros történetet, arról hogy valamiféle kristályból, tekercsből, forgókondenzátor nevű micsodából, meg az Ecserin vásárolható fülhallgatóból össze lehet állítani egy rádiót.

- Hoppá, ez kell nekem! – gondoltam, s elkezdtem szakirodalom után kutatni. Megvásároltam a Rádiótechnikát, az Ezermester, s több más, akkor bőségesen rendelkezésre rádiós szakkönyvet, Némi elméleti felkészülés után sikerült beszerezni a galenit kristályt, a bakelitforgót, a fülhallgatót és megtekertem a tekercset az akkor könnyen és gyorsan hozzáférhető Vim-es dobozra (karton henger volt).

A rádió működött, noha számos probléma adódott, mert egy belvárosi házban nem volt lehetőség rendes antennát építeni, az áramkörben a forrasztást a drótok összetekerése pótolta és a galenit kristály felületén állandóan keresni kellett az optimális vétel helyét.

A problémák további fejlesztésekre sarkalltak, s lassan került dióda is (DS60 – ha ez valakinek mond ma valamit), szerszámok, páka, ón, gyanta. Időközben folytak a kísérletek. Penge-grafit, krumpli detektorokkal, de végül a dióda győzött.

Mivel a jó antenna hiánya miatt elégtelennek bizonyult a hangerő, a telepes csövek kerültek az érdeklődés középpontjába. Ezekkel viszont az volt a baj, hogy nagy méretű fűtő és anódtelepeket kellett hozzájuk vásárolni, nem olcsón, s a csövek sem fillérekbe kerültek. A cső kinyírására elegendő volt kísérletezés közben véletlenül az anódtelep vezetékét a fűtőszálhoz érinteni. Szóval továbbra is voltak gondok – csak más dimenzióban.

A hatvanas évek legelején jártunk.

Nem sokkal később újabb gondot jelentett, hogy a hetedik osztályban még nem tanították a gyökvonást, így a rezgőkörök tervezését valahogy meg kellett oldani. Végül is annyit tudtam, hogy azt a számot keressük, amelyet önmagával megszorozva adja azt a számot, amelynek a négyzetgyöke két azonos szám szorzata. Ma úgy mondanánk, hogy ezt a számot iterációs módszerrel határoztam meg, addig szorozgattam számokat, amíg egészen közeli eredmény nem kaptam. A műveleteket természetesen papíron végeztem.

Az élet úgy hozta, hogy erősáramú technikumban folytattam tanulmányaimat, s ez igen kemény időszak volt az életemben, mert a jó öreg iskolánk a Kandó versenytársa volt, s hírneve alig maradt el attól.

A technikumba már úgy kerültem, hogy kialakult hivatástudatom volt, elkötelezetten az elektromosság és a gyengeáram (akkor még úgy mondták) tekintetében, s az elektromosság alapfogalmaival már mélyebben tisztában voltam, mint bárki más az első évfolyamból. Mindezt köszönhetem annak, hogy elkezdett érdekelni a rádió, s az elméleti alapokat is kénytelen voltam megismerni, mert a saját utamat akartam járni, s nem utánépítésekkel foglalkozni.

Időközben megjelent a tranzisztor (P13, de a csúcs a P15 volt, s ha jól emlékszem 3 MHz-es tranzitfrekvenciával. Az eredeti probléma megoldódott egy 3V-os rúdelemmel meg 2 tranzisztorral (Kossuth+Petőfi, este néhány külföldi adó). Nem volt olcsó mulatság, mert az P13-at 43 Forint 30 fillérért árulták, s igen törékenyek voltak a lábai. Sajnos ilyen baleset ért az első darabbal, ma is megvan szegény. Mondhatom, hogy az óta sem szeretem a tranzisztorokat, de ennek komoly műszaki indoklását tudom ma már előadni.

A félvezetős erősítőket inkább a két állapot jellemezte, a hiperbolikus jelleggörbe nem igazán alkalmas analóg jelek alakhű erősítésére. Továbbá a munkapont beállítás problémái, vándorlása és egyéb negatív tulajdonságok még sokáig a elektroncsövek világához kötöttek. Természetesen ma már vannak eredmények és folynak kutatások az optimális jelleggörbe tekintetében, a NASA viszont feladta: szép csendben kutatnak a szubminiatűr – nanotechnológiás hidegkatódos elektroncső jellegű eszköz kifejlesztése irányában.

A kor hozta magával, hogy a tranzisztor praktikussága miatt széles körben elterjedt, de az elektroncsöves rádiók szubjektíven megítélt jó tulajdonságait soha nem sikerült elérni. Amikor megalkották az első tranzisztort 1947-ben, senki nem gondolta, hogy egy, a világot átalakító eszközt fejlesztettek ki – a digitális technológia alapelemét.

A technikumi évek alatt elkezdtem tekergetni a 3+1-es vevőt, s felfedeztem különböző amatőr adásokat. Ahol halászsávos vevőre leltem – az otthoni nem ilyen volt – meg lehetett hallgatni a 80 m-es sávon zajló AM üzemmódú amatőr forgalmat. Igen ám, csakhogy a távírósok sokkal jobban „kopogtak”, s útban volt már az SSB terjedése is. Nosza építsünk BFO-t, s mivel a műsorvevő készülékek rettenetesen gyenge tükörszelektivitással rendelkeztek, belefogtam a csöves konverterek építésébe. Egyre többet tanultam a rádióamatőr forgalomról, érdeklődésem két irányba változott.

A rádióamatőrök az angol nyelvet használják, s elkezdtem angolul tanulni. Az akkor kötelező orosszal amúgy is csak állandó bajom volt. Ma már viszont bánom, hogy az orosz nyelvtudás elveszett a homályban, hiszen jó hasznát lehetne venni ma is. A másik dolog az az elhatározásom volt, hogy rádióamatőr akarok lenni.

Amikor leérettségiztem, füstölgött a logarléc a kezemben, komoly ismeretekkel rendelkeztem az elektrotechnika tudományából, hozzátanultam a rövidhullámú rádiótechnikát, s vevőkonverterek fejlesztésével foglalkoztam. Angol nyelvismeretem is döcögött előre, s a Q kódokat, rövidítéseket fejből fújtam, de a távíróval sehogy nem sikerült boldogulni.

Ezek voltak a rádióamatőrré válás előzményei.