Szerkesztő:HA2MN
QTH: Budapest 10 (BP), locator: JN97NL, kontak: ha2mn[at]freemail.hu, pages: HA2MN
Tizenkét éves koromban kezdtem el rádiótechnikával foglalkozni. Ennek a lépésnek praktikus okai voltak: szerettem a Kossuth rádióban sugárzott későesti rádiójátékokat hallgatni, de a családi 3+1-es (Velence) rádió este 8 óra után már nem szólhatott.
Egy osztálytársam előadott valami zavaros történetet, arról hogy valamiféle kristályból, tekercsből, forgókondenzátor nevű micsodából, meg az Ecserin vásárolható fülhallgatóból össze lehet állítani egy rádiót.
- Hoppá, ez kell nekem! – gondoltam, s elkezdtem szakirodalom után kutatni. Megvásároltam a Rádiótechnikát, az Ezermestert, s több más, akkor bőségesen rendelkezésre álló rádiós szakkönyvet. Némi elméleti felkészülés után sikerült beszerezni a galenit kristályt, a bakelitforgót, a fülhallgatót és megtekertem a tekercset az akkor könnyen és gyorsan hozzáférhető Vim-es dobozra (karton henger volt).
A rádió működött, noha számos probléma adódott, mert egy belvárosi házban nem volt lehetőség rendes antennát építeni, az áramkörben a forrasztást a drótok összetekerése pótolta és a galenit kristály felületén állandóan keresni kellett az optimális vétel helyét. De szólt!
A problémák további fejlesztésekre sarkalltak, s lassan került dióda is (DS60 – ha ez valakinek mond ma valamit), szerszámok, páka, ón, gyanta. Időközben folytak a kísérletek penge-grafit, krumpli, és más detektorokkal, de végül a dióda győzött.
Mivel a jó antenna hiánya miatt elégtelennek bizonyult a hangerő, a telepes csövek kerültek az érdeklődés középpontjába. Ezekkel viszont az volt a baj, hogy nagy méretű fűtő és anódtelepeket kellett hozzájuk vásárolni, nem olcsón, s a csövek sem fillérekbe kerültek. A cső kinyírására viszont elegendő volt kísérletezés közben véletlenül az anódtelep vezetékét a fűtőszálhoz érinteni. Szóval továbbra is voltak gondok – csak más dimenzióban.
A hatvanas évek legelején jártunk.
Nem sokkal később újabb gondot jelentett, hogy a hetedik osztályban még nem tanították a gyökvonást, így a rezgőkörök tervezését valahogy meg kellett oldani. Végül is annyit tudtam, hogy azt a számot keressük, amelyet önmagával megszorozva adja azt a számot, amelynek a négyzetgyöke két azonos szám szorzata. Ma úgy mondanánk, hogy ezt a számot iterációs módszerrel határoztam meg, addig szorozgattam számokat, amíg egészen közeli eredmény nem kaptam. A műveleteket természetesen papíron végeztem.
Az élet úgy hozta, hogy erősáramú technikumban folytattam tanulmányaimat, s ez igen kemény időszak volt az életemben, mert a jó öreg iskolánk a Kandó versenytársa volt, s hírneve alig maradt el attól.
A technikumba már úgy kerültem, hogy kialakult hivatástudatom volt, elkötelezetten az elektromosság és a gyengeáram (akkor még úgy mondták) tekintetében, s az elektromosság alapfogalmaival már mélyebben tisztában voltam, mint bárki más az első évfolyamból. Mindezt köszönhetem annak, hogy elkezdett érdekelni a rádió, s az elméleti alapokat is kénytelen voltam megismerni, mert a saját utamat akartam járni, s nem utánépítésekkel foglalkozni.
Időközben megjelent a tranzisztor (P13, de a csúcs a P15 volt, s ha jól emlékszem 3 MHz-es tranzitfrekvenciával). Az eredeti probléma megoldódott egy 3V-os rúdelemmel meg 2 tranzisztorral (Kossuth+Petőfi, este néhány külföldi adó). Nem volt olcsó mulatság, mert a P13-at 43 Forint 30 fillérért árulták, s igen törékenyek voltak a lábai. Sajnos ilyen baleset ért az első darabbal, ma is megvan szegény. Mondhatom, hogy az óta sem szeretem a tranzisztorokat, de ennek komoly műszaki indoklását tudom ma már prezentálni.
A kor hozta magával, hogy a tranzisztor a praktikussága miatt széles körben elterjedt, de az elektroncsöves rádiók szubjektíven megítélt jó tulajdonságait soha nem sikerült elérni. Amikor 1947-ben megalkották az első tranzisztort, senki nem gondolta, hogy egy, a világot alapvetően átalakító eszközt fejlesztettek ki – a digitális technológia alapelemét.
A technikumi évek alatt elkezdtem tekergetni a 3+1-es vevőt rövidhullámon, s felfedeztem különböző amatőr adásokat. Ahol halászsávos vevőre leltem vendégségben, – mert az az otthoni nem ilyen volt – meg lehetett hallgatni a 80 m-es sávon zajló AM üzemmódú amatőr forgalmat. Igen ám, csakhogy a távírósok sokkal jobban „kopogtak”, s útban volt már az SSB terjedése is. Nosza építsünk BFO-t, s mivel a műsorvevő készülékek rettenetesen gyenge tükörszelektivitással rendelkeztek, belefogtam a csöves konverterek építésébe. Egyre többet tanultam a rádióamatőr forgalomról, érdeklődésem két irányba változott.
A rádióamatőrök az angol nyelvet használják, s elkezdtem angolul tanulni. Az akkor kötelező orosszal amúgy is csak állandó bajom volt. Ma már viszont bánom, hogy az orosz nyelvtudás elveszett a homályban, hiszen jó hasznát lehetne venni ma is. A másik dolog az az elhatározásom volt, hogy rádióamatőr akarok lenni.
Amikor leérettségiztem, füstölgött a logarléc a kezemben, komoly ismeretekkel rendelkeztem az elektrotechnika tudományából, hozzátanultam a rövidhullámú rádiótechnikát, s vevőkonverterek fejlesztésével foglalkoztam. Angol nyelvismeretem is döcögött előre, a Q kódokat, rövidítéseket már fejből fújtam, de a távíróval sehogy nem sikerült boldogulni.
Ezek voltak a rádióamatőrré válás előzményei.
Tanulmányaimat a Kandó Főiskola Erősáramú karán folytattam. Alig kezdtem el a főiskolai ámokfutásomat, a 6-os villamoson megláttam egy hirdetést – igen oda az ablak fölé voltak ezek a papírcetlik ragasztva -, miszerint a Budapest Rádióklub tanfolyamokat szervez konstruktőr, URH, RH adóamatőr, meg már ki emlékszik, hogy milyen egyéb témákban. A tanfolyam díja 200 Ft, nem kis összeg.
1966. októberében megkezdtük az RH tanfolyamot, különböző korú, foglalkozású, meglehetősen beijedt társasággal. Ugyanis az első távíró óra sokkját bizony nehéz volt kiheverni: Az oktató az akkori kor egyik legnevesebb, világszerte jól ismert magyar amatőr rádiósa Viktor, néhai HA5AW volt. Csendes típusú személyiség, de a nézése elég volt ahhoz, hogy a társaság pisszenés nélkül, monoton módon rójja az általa leadott betűket a papírra, jobb a békesség alapon. Hallás után tanultunk, s az, hogy minek a morze, még gondolatban sem merült fel. Hozzá tartozott a rádióamatőr megtisztelő cím elnyeréséhez, hiszen a világ amatőrei is leginkább ezt az üzemmódot kedvelték. Műszaki oktatónk Lantos Mihály, HG5??, a Puskás Technikum fiatal mérnöktanára lett. Nos, legalább technikusi szinten oktatott, számomra nem, sokak számára viszont ez azért magas szintnek bizonyult. A tanulás azonban mindent pótol, s a társaság néhány kivétellel kitartott és 1967. májusában megszereztük az RH „A” fokozatú postavizsgát 8 WPM távíró követelménnyel.
Mint a rádióklub tagjai, azt a feladatot kaptuk, hogy kettes csoportokban építsünk meg egy akkori vadonatúj magyar kittből IFI-adókat (vfo 6ZS4P, pa 6L6 – csak 80 m távíró, 10 W input). S ha az kész lesz, létrehozhatjuk vele az első rádió-összeköttetésünket. Időközben megfigyelőszámot kértem (HA5181, ma is megvan), s meg is kezdtem az aktív SWL munkát, otthonról a Velence rádióval, egytranzisztoros BFO-val és saját tervezésű kétcsöves konverterrel. Mivel műszerem nem volt, a hangoláshoz a fülemet használtam, sőt az amatőrsávokat is füllel kellett megtalálni a rövidhullámokon hallható dzsumbujban. Nevetségesen hangzik, de idővel az agyamba felíródott a rövidhullámú spektrum jellegzetes "képe", s füllel bármelyik amatőrsávot sikerült egyre rövidebb idő alatt belőni.
Elmentek az első QSL lapok, majd megérkezett a legeslegelső. Nincs szó, ami azt az örömöt kifejezné, amit akkor éreztem.
Közben épült, szépült az IFI-adó, s az adószobába is bejártunk, ahol csodálattal lestük a tapasztalt operátorok lazán lebonyolított összeköttetéseit, no nem mondom azt, hogy sokat értettünk volna belőle.
1967. őszét írtuk. Beüzemeltük az IFI-adót és megszületett az első összeköttetés a győri HA1KSA hívójelű állomással. Kezem, lábam remegett, de meglett, túlestünk rajta.
Az IFI-adó még sok örömöt okozott, berádióztam vele Európát. Később egy DSB adó került az adószóbába PL504-es végfokkal. Némi kínlódást követően összejött az első fónia összeköttetés is egy angol állomással. A gondot az jelentette, hogy a rendelkezésre álló vevő (Marconi) csak LSB vételt tudott produkálni, de sok kísérletezéssel sikerült az USB adást valamennyire érthetően venni.
Végül is a távíró jelentette az igazi sikerélményt, s ez már akkor sem változott, amikor FT-250 váltotta fel a korábbi, amatőr építésű berendezéseket. Persze néha kirándultam a fónia sávokba, de inkább csak DX-re vadászva.
1969-ben megjött az 1967-ben kérelmezett engedély HA5JB hívójellel. Haszna nem volt sok, hiszen otthon nem volt berendezésem, maradt továbbra is a klubállomás, mint forgalmazási lehetőség. Kölcsön IFI-adóval próbálkoztam otthonról is, de az ördög találmánya, az akkori kezdetleges TV készülékek terjedése gátat vetett e kísérleteknek (TVI).
1979-ben a hívójelem HA2MN lett, s ez a hívójel ma is hallható, főleg a távíró sávszegmensekben.
